ELADÓ KISSPITZ KISKUTYÁK HONLAPJA

"A KUTYA AZ EGYETLEN A VILÁGON, AKI JOBBAN SZERET TÉGED SAJÁT MAGÁNÁL"

Hűséges barátunk "Nelli"

Egy külvárosi uszkár élete

Második rész


KÖLTÖZÉS - ÚJ OTTHON


Úgy dömtöttünk, több ok miatt, hogy elköltözünk öreg, igaz szépen felújitott családi házunkból. Ideiglenesen egy négyemeletes társasház második emeleti lakásába. Nellikénk nem szomorkodott, Ő ott érezte jól magát ahol a család lakott. Mi számítottunk neki, nem a hely. A megszokása kissé nehezebben ment, neki és nekünk is. Hiányzott az udvar, a szabad mozgási lehetőség - nem akkor mehetett ki amikor akart - lift nem volt, a második emeletre lépcsőzni kellett - ugyanúgy ha le akartunk menni sétálni. Ő is mi is családi házban nevelkedtünk, éltünk egészen eddig. Azzal vígasztaltuk magunkat, hogy csak két évet kell itt laknunk utána ismét családi házba költözünk. Ezt kiskutyám nem értette, mi tudtuk neki is jobb lesz ott csak két évet bírjunk ki. Széppé varázsoltuk a lakást, tágas, kényelmes lett. A nappalokat sem kellett egyedül töltenie, mert együtt mentünk dolgozni minden nap. Esténként meg ugyanúgy mint régen együtt volt a család. Kiskutyánkat a sok ajtó a lépcsőházban és a lépcsőzés megzavarta. Hossszú ideig megállt az első emeleti, alattunk lévő lakás ajtajában várva minket - megérkeztünk nyissátok ki az ajtót - hiába mondtuk még egy kicsit feljebb kell mennünk, ő hosszú ideig ott akart bemenni. Egyszer nyitvatalálta az ajtót, és boldogan szaladt az idegen lakásba. Látta, itt valami nem jó, idegen szagok, tárgyak. Észrevették  az ott lakó kislányok, megörültek a váratlan látogatónak, nem úgy mint Nellike. Ő egy picit sem örült, keresett minket, - hol vagyok? hogyan találok ki innen? hol van a családom? - akkor értünk az ajtóhoz. Hallottuk a két kislány újjongását, láttuk a nyitott ajtót s a lakásban tétován ácsorgó kedvencünket. Nevén szólítottuk, hangunkat meghallva boldogan szaladt hozzánk - végre, végre megvagytok! - elnézést kértünk a tulajdonosoktól, egy emelettel feljebb beléptünk saját lakásunkba. Kiskutyánk boldogan szimatolta végig az egész lakást, - ismerős szagok, ide jött be a családom, itt lakom! - Soha többet nem állt meg az első emeleten, megtanulta hol az otthona!

EGY KELLEMETLEN TÉLI EMLÉK


A munkahelyem, lakásunktól gyalogosan 15 percre volt. Egyedül voltam, tehát vihettem magammal dolgozni minden reggel Nellikét is. Ennek mindketten nagyon örültünk, így egész nap együtt lehettünk, ahogy régen megszoktuk. Egy hideg téli reggelen, nagyon csúszósnak találtam az utakat, gondoltam inkább gyalog megyünk. Sétálva is bőven odaérünk nyitásra, s akkor biztos nem történik semmi baj. Előkerült a nyakörv, a póráz indultunk. Most elég forgalmas helyen laktunk, nem mertem megkockáztatni, hogy póráz nélkül sétáljunk amit ő jobban szeretett. Az út feléig jutottunk el, egy iskola előtti járdáig. Eddigi pórázos séta jellemzője mindíg az volt, hogy Nellike sietett, mindíg előttem haladt. Most nem akart jönni előre, inkább visszafelé húzott. Nem tudtam mi történt vele, megnéztem a tappancsait nem láttam semmit. Próbáltam hivogatni, hogy szépen jöjjön mellettem; sikertelen próbálkozás volt, kutyusom egy tapottat sem mozdult előre. Felvettem az ölembe és elmentünk a sarokig. Ott letettem, folytatta útját a megszokott módon. Kíváncsiságból visszamentem az iskola elé. Egy két lépés után ismétlődött a szituáció. Néztem a különbséget a járdán, mi lehet az ok. Ott ahol szépen sétált - hóval borított, letaposott - ahol nem akart menni - lucsakos, itt ott száraz - hogy ez nem jutott eszembe! Az iskola előtt útszóró sót használtak a gyerekek érdekében. Ami őket nem zavarta, hiszen minden gyerek csizmát visel télen. Az én drágámnak nem volt cipője ami megvédje a lábait a sótól. Csípte, marta a tappancsait ezért nem akart jönni!  Ezentúl mindig figyeltem a járdát, ahol lucsakos volt ott felvettem az ölembe, s csak akkor tettem le, ha tiszta havas részre értünk. 

KÉREGETÉS - NELLI MÓDRA


Be kell vallanom, nem voltam szigorú, mindent megkövetelő és elváró gazdája kutyusomnak. A kutyatartás szabályait nem minden esetben tartottam be, engem a szívem irányított. A veszélyektől megóvtam, igyekeztem a betegségektől is, a nevelés terén voltak némi hiányosságok. Nem az alapvető dolgok megtanításának elmulasztására gondolok, mert azokat megtanulta, szépen be is tartotta. Nem sorolom egyenként, aki olvassa írásomat biztos van, vagy volt kedvence és tudja melyek a fontos, alapvető tudnivalók amiket minden kutyának meg kell tanulnia. Lehet sokan azt  fogják gondolni a leírtak elolvasása után, hogy ez is az alapvető neveléshez tartozik. Tudom meglehet tanítani minden kutyát arra, hogy mit szabad és mit nem. Engem nem zavart, hogy erről az  egy dologról nem neveltük le. Szerettem ha mindíg a közelembe van, még akkor is ha a család étkezett. Mikor asztalhoz ültünk, ő mindig jött velünk szépen leült mellém és várta mikor kap egy falatkát. Nem volt erőszakos, ugatással nem hívta magára a figyelmet, türelmesen várt és folyamatosan nézett. Természetesen mindíg leesett pár falat, soha nem tudtam megállni, hogy ne adjak neki egy falatot sem az ételemből. Mindent megosztottunk egymással, miért ne osztoztunk volna az ennivalón. Mindent megevett, nemcsak húst, zöldséget, főzeléket, gyümölcsöt is. Ezek a kéregetések nem voltak különlegesek, megszokta mindenki és senkit nem zavart. 

Mint már írtam együtt mentünk dolgozni is. Úgy készültem mindíg, hogy két személyre vigyek ennivalót. Természetesen elsőnek neki adtam enni, utána ültem le én is elfogyasztani a reggelit, ebédet mikor mire jutott időnk. Ő gyorsabban megette az adagját s aztán odaült mellém. Próbáltam nem észrevenni, hiszen ő már megette a saját ételét nem sokkal előttem. Egyszercsak kopogást hallottam; nem az ajtón kopogtak - de akkor ki? és hol? - körülnéztem nem láttam senkit. Folytattam az evést, újra kip-kop! Lenéztem, Nellikém nyugodtan űlt mellettem és nézett. Ő nem kopoghatott ebben "biztos" voltam, de mivel csak mi ketten voltunk az üzletben a szemem sarkából figyelni kezdtem, amit ő nem vett észre. Rövid ideig ült és várt, mikor látta nem veszem figyelembe, hogy ott van, az egyik lábával kétszer - háromszor a kőre koppintott. Amit nem is hallottam volna meg, ha egy precízen lerakott kő lett volna. De nem betonra hanem dobogóra, (ami pozdorjából készült,) lett lerakva, ami idővel fellazúlt, mozogni kezdett. Ezt az egy mozgó követ figyelemfelkeltésre kezdte használni. Rájött a többi kőre hiába koppint, azok csendesebb más hangot adnak ki, amit nem hallok meg. Egy viszont igen!  Ettől kezdve mindíg ahhoz az egyhez ült, s ha nem figyeltem vagy nem adtam neki egy falatot sem egy idő után kőkoppintással jelezte, - figyelj már ide, én is itt vagyok!

EGY NAP ANYUKÁMMAL


Sajnos vannak váratlan események az életben. Családi okok miatt egy napra Sopronba kellett mennünk, Nellikét nem vihettük magunkkal. Két sarok választotta el anyukám lakását a miénktől. Megbeszéltük, hogy korán reggel elvisszük kutyusunkat és este érte megyünk, boldogan vállalta a bébiszitter szerepét, nagyon szerették egymást. Terv szerint estére otthon voltunk, első dolgunk kedvencünk hazavitele volt. Nagyon örült mikor meglátott, míg ott voltunk végig az ölembe űlt és nézett, figyelt. 

Anyukám elmondása alapján írom le a nap eseményeit; Szépen reggelizett, s utána az ajtó elé űlt. Anya elővette a pórázt, biztos a dolgát kell elvégeznie, ezért levitte sétaltak egyet utána hazamentek. Még a póráz le sem került a nyakáról újra az ajtó előtt volt. Most nem mentek sehova, anyukám elvégezte a délelőttti teendőket. Közben figyelte a kutyát, aki elsem mozdult a kijárati ajtó elől. Ebéd után ismét levitte, de nagyon meleg volt igyekeztek minél hamarabb visszamenni a lakásba. Nellikém nem foglalkozott semmivel és senkivel, űlt a bejárati ajtó előtt! Mikor kezdett kicsit lehülni a levegő lementek a térre, voltak padok ahol anyukám letudott űlni. Nem teljesen, de zárt terület volt, több kutyatulajdonos vitte le kedvencét ebben az időpontban. Egyiken sem volt póráz, szabadon szaladgáltak, játszottak. Nellikéről is lekerült a póráz, hogy ő is szabadon mozoghasson, közben az üldögélő kutyatulajdonosok beszélgettek. Anyukám is belemerült az eszmecserébe, mikor körülnézett nem látta a rábízott kutyust sehol. Pánikba esett, - a gyerekek rám bízták, én meg nem vigyáztam rá ellopták vagy elveszett? Nem tudom! - kiabálta a nevét, nem jött. Nekilátott a keresésnek, először a tér környékén kérdezősködött de senki nem látta. Kissé távolabb ment ott is megkérdezett mindenkit akivel találkozott de arra sem látott senki fekete uszkárt. A pánik már fokozódott, - mit mondok a gyerekeknek ha nem találom meg? - ekkor már a két ház, az övé és a mienk között kérdezgetett embereket. Egy hölgyet szólított meg, aki a mi házunk felől jött. - Én láttam egy fekete uszkárt egyedül, - arra felé tartott, és mutatott a mi házunk irányába - anyukám megörült a hírnek és sietett, hogy minél előbb megtalálja akit elvesztett. Odaért a házunk elé és látta akit látni akart. Ott ült a kapu előtt nézve, várva, hogy engedjük be! A viszontlátás öröme nem volt kölcsönös, kiskutyánk nem akart visszamenni ha már idáig eljutott. Ölbe kellett visszavinni, a lakásba érve elfoglalta helyét az ajtó előtt! Meghallgattam a történteket, megköszöntem anyukámnak a segítséget, s az ölembe űlő, folyamtosan engem figyelő kiskutyám fülébe súgtam - nekem is nagyon hiányoztál, SZERETLEK!

TÁRSASHÁZ UTOLSÓ EMLÉKE


Tervünket valóra váltottuk, két év elteltével felépült a házunk. Mindenki örült a szép új otthonunknak, vártuk a költözést ami nem kevés munkával járt. Munka mellett elkezdődött a dobozolás, mindent ami törékeny egyenként becsomagolni, figyelni arra mire lesz szükségünk míg ott lakunk, kicsomagolásnál mindent megtaláljunk. Aki költözött már, annak nem kell ecsetelni mennyire fárasztó, odafigyelést igénylő feladat. Közben a kutyusomra is kellett figyelni, hiszen nem tudtam kinyitni az ajtót, hogy kimenjen az udvarra elvégezni a dolgát, le kellett vinni az emeletről, megvárni míg végez. Eddig ez nem jelentett problémát, hiszen ráértünk. Egyik este nagyon elfoglaltak voltunk, gondolataink egészen máshol jártak, munkánk mint a tenger! Kiskutyám jelezte, hogy ki kell mennie. Én levittem de türelmetlenül vártam, hogy minél előbb folytatni tudjam a munkámat. Az én drágám nagyon sokáig volt távol, - gondoltam visszaszaladok, folytatom amit elkezdtem míg ő végez, s kis idő múlva jövök érte - a lakásba érve belemerültem a teendőkbe, gondolataimba. Míg egyszer kopogást, kaparászást hallottunk. Kinyitottam az ajtót, Nellikém ült az ajtó előtt és várta engedjük be. Istenem, megfeledkeztem az én drágámról! Mondanom sem kell milyen lelkiismeret furdalást éreztem! Ilyen még soha nem történt. Nyitott kérdés maradt, hogyan tudott bejönni a kapun? Másnap indultunk dolgozni, s találkoztunk a felettünk lakó szomszéddal. Ő mesélte, mikor este jött haza a munkából látta a mi kiskutyánkat ülni a kapu előtt. Tudta, hogy hozzánk tartozik ezért nyugodtan beengedte. Látta, hogy rohan felfelé a lépcsőn biztos volt benne; hazatalál! Megköszöntem, örűltem hogy beengedte, de az én lelkem nem tudtam megnyugtatni. Az nyújtot némi vigaszt, hogy hamarosan elköltözünk innen! Utána minden jobb lesz; nyugodtan kiengedhetem az udvarra, akkor jön be és ki mikor akar, ehhez szoktunk mindketten; A CSALÁDI HÁZHOZ!

KÖLTÖZÉS ELŐTT KEZDŐDÖTT ROSSZ EMLÉKEK

 
Nem szeretek csak jóra, szépre emlékezni. Nem feledem a rossz emlékeket, de nagyon lelkis vagyok, s felkavarják a lelkivilágom. Ezért csak keveset, tömören írok. Egy éve laktunk a társasházban mikor kezdődtek a problémák Nellikével. Először azt vettük észre, egyre több vizet fogyaszt. Míg ez határon belül maradt, azt gondoltuk biztos az étel volt füszeresebb esetleg sósabb ezért szomjasabb. Váltottunk, külön főztem füszer nélküli ételeket neki. Semmi nem változott, a víz fogyasztás egyre több lett! Kíváncsiak voltunk mekkora mennyiségű vizet képes elfogysztani. Mert eddig a megszokott tálkájába kapta a folyadékot. Elé tettünk egy nagy tálat tele vízzel. Míg egy csepp víz sem maradt a tálban nem mozdult mellőle. - Ez nem természetes orvoshoz kell vinni - döntöttünk. Másnap reggel ott is voltam, vérvétel, vizelet, hasi ultrahang vizsálat eredménye negatív. Az orvos sem tudta mi baja lehet! Kapott antibiotikomot hátha megoldja a problémát. Változás nem történt. Újabb vizsgálatok, újabb szurik, gyógyszerek. Nem segített semmi! Kerestünk egy másik orvost, remélve ő megtudja állapítani betegségét, s segíteni tud a gyógyulásban. Rengeteg vizsgálat elvégzése után megállapította, hogy méhgyulladása van, ki kell venni mielőtt nagyobb baj lesz! A műtét sikeresen végződött. Megnyugodtunk, már nem ivott csak annyit amennyit minden kutya normálisan elfogyaszt! A költözés megkezdődött, Nellikénk jobban lett, s mindenki boldog volt!

ÚJABB BETEGSÉG KEZDETE


Házunk otthonná alakításának, Nellikénk meggyógyulásának az egész család örült. Figyeltük a műtéti vágást, szépen összefort. Simogattuk a pociját, ami nagyon jólesett neki. Ez a fajta simogatás később szokássá vált, mindíg széttette a lábait, hogy ott is simogassuk. Egy esti simizés közben észrevettem egy nagyon pici csomót a cicije mellett, ami kőkemény volt. Mint nő tudtam ezzel ismét orvoshoz kell fordulni. Ahhoz az orvoshoz vittem aki előzőleg műtötte. Megnézte, - egy tejmirigy gyulladás - állapította meg, majd el fog múlni. Hittem neki, hiszen az előző betegségéből is ő gyógyította. Folyamatosan figyeltük a változást. Nem növekedett de nem is tünt el. Kutyusomat nem zavarta, étvágya, kedélyállapota rendben volt. Jobban érezte magát új környezetében, szabadon szaladgálhatott a nagy telken, akkor ment és jött a lakásba amikor csak akart. Élvezte a szabadságot!      

BOLDOGAN - TÜNETMENTESEN


Első két évünket új otthonunkban nagyon élvezte az egész család. Kiskutyám gyorsan megszerette visszakapott, megszokott életkörülményeit. Újra a régi, (igaz, már nem fiatal) Nellike lett mint régen. Koromfekete bundája megváltozott, (ősz szőrszálakkal vegyített, mondván mákos lett) de játékos, életvidám maradt. Jó étvágya volt, nagyokat sétáltunk, télen szánkóztunk, hógolyóztunk, nyáron élveztük a napsugár melegségét, a minket körülvevő erdei friss levegőt. A nap minden percében együtt voltunk. Semmilyen különleges esemény nem történt, azonkívül, hogy BOLDOGOK voltunk!       

SÖTÉT FELHŐK ÁRNYÉKÁBAN


Nellikémet három évvel ezelőtt műtötték. Utána orvos álltal megállapított tejmirígy gyulladása két évig stagnált. Egyszercsak hírtelen növekedni kezdett, és több cicije mellett újabb apró csomókat fedeztem fel. Visszamentünk az orvoshoz, vér és vizeletvétel után - közölte, nem lehet műteni áttétes rák alakult ki - Égből jövő villámcsapást éreztem. Kérdeztem mennyi ideje van még? Pontosan nem tudta megmondani, - körülbelül fél esetleg egy év. - hírtelen a napot sötét felhők takarták el. Magamhoz ölelve zokogva távoztam. Ettől kezdve kiskutyám sokat pihent, vidámsága többé nem tért vissza. Mindíg elbújt a lakásban, a lehető legtávolabb és legeldugottabb helyre előlünk. Egyedül akart maradni, zavarta a társaságunk. Mikor odamentem hozzá rámnézett, mintha megköszönte volna a látogatást,  - nem kért tőlem segítséget - visszahajtotta kis fejét szomorúan, és pihent tovább. Tehetetlennek éreztem magam, az orvos nem tud segíteni én mit tudok tenni. Próbáltuk hívni jöjjön ki az udvarra, akkor kezdődött a nyár. Kijött kisidőre, utána szomorkásan visszaballagot. Étvágya egyre rosszabb lett, fájdalmai nem tudom voltak-e, soha nem jelezte nyüszítéssel vagy bámilyen más megnyílvánulással. Úgy éreztem, ha Ő nem igényli a tásaságunkat nekem akkor is mellette a helyem, a lehető legtöbb időt töltöttem vele, simogattam s közben beszélgettünk. Észrevettem, hogy várja érkezésemet, igényli jelenlétemet. Ennyit tudtam életének utolsó időszakán segíteni. Az egész nyarunk sötét árnyék fátyolában telt. Nyár végén, mikor a dolgát elvégezte, igyekezett már amennyire tudott a lakásba menni. Lépcsőkön lehetetett ezt az utat megtenni, miközben a nagyranőtt daganat az egyik lépcsőfoknál megsérült. Ömleni kezdett a vér belőle, gyorsan kerestem egy tiszta fehér anyagot, amivel az egész hasát átkötöttem. Azonnal indultunk az orvoshoz segítséget kérni, állítsa el a vérzést. Akkor még nem gondoltam, hogy visszafelé már nem lesz élő társaságom. Kívánságomra férjem egy kis kriptát készített a mogyorófa árnyékába, ott helyeztük végső nyugvóhelyére. A mai napig nem tudom felejteni az én kedves, hűséges jó barátomat, NELLIKÉT!  


"Az esemény jön és elsuhan
           s az emléknek száz ideje van."        






Weblap látogatottság számláló:

Mai: 79
Tegnapi: 200
Heti: 1 121
Havi: 4 117
Össz.: 1 231 110

Látogatottság növelés
Oldal: EGY KÜLVÁROSI USZKÁR ÉLETE (II. RÉSZ)
ELADÓ KISSPITZ KISKUTYÁK HONLAPJA - © 2008 - 2017 - kisspitz.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Itt: kutyanevek fajta szerint - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »